Ott kezdődik a történetem, hogy tavaly március óta home office-ban vagyok… Ez már önmagában is óriási csapás volt nekem, aki imádtam bejárni az irodába (egy multinál dolgozom), mert kivételesen jó csapat a miénk. A 7-ből 5 napot bent töltöttem, reggel 9-től este 6-ig, 7-ig, pörgés volt, és mivel sokan voltunk, mindig történt valami, munka után iszogatás, hétvégén bulik, szóval zajlott az élet. Na, ennek vége lett március elsején, egyik napról a másikra.
Egy csapásra egyedül maradtam a (rém)hírekkel (nincs még saját családom, egyedül élek), a magányos munkával – oké, hogy néha zoom-meetingeket tartottunk, de hát az messze nem ugyanaz, sőt, talán még rosszabb, mert így még szembetűnőbb volt, hogy gyakorlatilag „börtönben” vagyok. Én még soha nem borultam ki ennyire, ahogy teltek-múltak a napok, hetek, egyre kétségbeesettebb, hisztérikusabb lettem… Valami mazochista hajlamnál fogva reggel már a hírekkel ébredtem, hány fertőzött, hány halott, mi zár be, melyik ország hogy áll, lélegeztetőgépen hányan vannak, stb, stb, stb…
Ebbe az egész szituációba nagyon szépen bele is pörögtem, olyannyira, hogy pár hónap elteltével már aludni sem tudtam, éjszaka sorozatokat néztem üveges szemmel, reggel meg ugye kelni kellett, mert várt a 8-10 óra munka, de egyszerűen már nem tudtam koncentrálni sem, annyira maga alá gyűrt a depresszió, a félelem, hogy mi lesz velem, az eddigi (és a jövőbeli) életemmel, az utazásokkal, a bulikkal…
A barátnőmmel beszélgetve arra jutottam, hogy ebből egyedül nem fogok tudni kimászni, mert azt sem tudom, merre induljak. A VitaHelpet ajánlotta most is (a termékeiket az ő javaslatára már évek óta használom és szeretem), de most a pszichológusukat, Erikát. Annyira szabadulni akartam a sötét gondolataimtól, hogy még aznap bejelentkeztem.
Erika egy végtelenül kedves, nyugodt, mosolygós nő, megnyugtató személyisége hatására rögtön meg tudtam nyílni neki, és kezdetét vette egy nagyon interaktív párbeszéd, amelynek nyomán alkalomról alkalomra egyre jobban éreztem magam. Valószínűleg azért „végeztünk” viszonylag gyorsan (5 alkalom, úgy tűnik, elég is volt), mert nagyon nyitott voltam bármilyen segítségre, csak visszakaphassam a régi önmagamat. Megbeszéltük, hogy egyelőre nem kell járnom többet, de a telefonszámát azért megtartom…
Azóta 2 hónap telt el, és szerencsére bizakodó vagyok, nyugodt, már-már vidám, visszataláltam a normál bioritmusomhoz, éjszaka újra rendesen alszom, a híreknek a közelébe se megyek, végzem a dolgomat, és minden napnak megtalálom az örömét. Nagyon hálás vagyok Erikának, gondolom, most sokan járhatnak az én cipőmben, azért is határoztam el, hogy megírom a történetemet.
(K. Fanni, 33)
Képünk illusztráció.
